Adtunk egy pofont a szolidaritásnak, csekély 5 milliárdért...
Szomorú vagyok, végtelenül szomorú.
Kiderült szépen, tisztán, feketén-fehéren: ebben az országban tényleg csak az önös érdek, a saját zseb számít. "3 igennel sokat spórolhatsz"... ez számít csak.
Gondolkodni nem kell, az okokat, a döntések hátterét megvizsgálni fölösleges - a lényeg, hogy ezentúl nem kell leperkálni azt a rongyos 300 forintot.
Nem számít, hogy tényleg kellett (volna) az egészségügynek az a pénz, nem számít, hogy járulékemelésekkel kell majd pótolni a kiesett bevételt s az sem számít, hogy eddig csak az fizetett, aki tényleg besétált az orvoshoz, ezentúl pedig mindenki fog.
A lényeg: parancsot hirdetett a párt, s jól kottázva, ismét csak érzelmi húrokat megpendítve elhitette az emberekkel: szembe kell menni, ez az egyetlen helyes út. És lám, megtörtént.
Bele se gondolok, mennyi ment el a kampányra, ellenkampányra és magára a voksolásra, de valahol szöszmötöl bennem a gondolat, hogy mennyivel jobb helye lett volna ennek a pénznek mondjuk például a felsőoktatásban vagy az egészségügyben, csak hogy témánál maradjunk...
De nem is érdekel az aktuálpolitikai háttér, minek foglalkozni vele - sokkal szomorúbb, mélyebb problémákra is rávilágít az eredmény.
Rámutat a szolidaritás, felelősségvállalás majdhogynem teljes hiányára, a tevés, tenniakarás elleni sajátosan magyar, totáléis ellenállásra.
Rohadjon nyugodtan széjjel az egész, engem nem érdekel, csak fizetni ne kelljen....
Szépen vagyunk.
A legmeglepőbb, mikor egyik kedves hölgyismerősöm széles mosollyal fogadott reggel: "Győztünk!"
Miért?
Háború van...?!
