Nem vok pszichológus, de asszem megértettem egy hatásmechanizmust (későn érő típus vok; csak az vigasztal hogy az emberek nagy része egész életében nem jön rá:).
Szal vok a szoliban - gondtalan aranyifjadékhoz méltóan időnként meg kell prököltetni a bőröm, nehogy nagyon kilógjak már a tömegből - mikoron meghallom a jól ismert reklámkezdetet: "Szégyelled a mobilod...?"
És leesik, nem gondolatok végpontjaként, nem következtetésként, hanem csak úgy szimplán: ez az alap. Ez a szégyenérezte az alap, az alapja ennek az egész berendezkedésnek, rendnek, rendszernek, amelyben élünk: a Szégyen.
A Szégyen s a Félelem.
A Félelem a Kölönbözőségtől, a Szégyen hogy nem vagyunk ugyanolyanok.
Szándékosan nem sorolom most ide azokat, akik másképp mások -minden tiszteletem az övék (kivéve a melegfelvonulásokat, de erre áldozok még bejegyzést); a másképp gondolkodókat minden tisztelet megillet.
Most az átlagemberekről hadoválok, azokról, akik elfogadják a pink maszlagot a fogyasztás szentségéről, s ennek hatására szégyellik el magukat.
Mert hiszen mi az informálisan tételezett feladat?
Fogyasztani, venni, újat, mást, trendibbet.
Ha nem teszed, ha nem birtoklod, lenéznek. (Nem mert nekik megvan -ez a csel benne -hanem pusztán mert neked nem.
S elkezdődik a végtelen történet. Hiszen mindig jön az újabb Tzutz, a trendibb, 'elfogadhatóbb' -kevésbé szégyellendő termék.
(A szánalmas az, ahogy ezt a módszert a gagyi, mindennapi használatra szánt szaroknál is alkalmazzák. Egy értékes autónál vagy műszaki berendezésnél még megértem -abban a társadalmi osztályban, akiknek ezt szánják, a kultúra része az új, a drága dolgok elismerése. De ez az ő dolguk, engem nem érdekel. De ahogy ezt a tömegemberre is átviszoik... félelmetes!)
Szóval adott egy kimondatlan lelkiismeretfurdalás (télleg elég tröndy vagyok...?) és a kielégítésére, csitítására sorjázó termékek és ez így megy az idők végezetéig.
Szomorú.
