Igen, a blog.hu kezdőlapján olvastam és tetszett - értékelem a jó humort:).
Öt évig használtam az álomvasutak kétséges minőségű szolgáltatásait - számtalan alkalom rémlik, mikor vizsgától parázva vagy épp felszabadultan, az épp csak elkezdődött szorgalmi időszak durvábbnál durvább összeborulásaira készülve terpeszkedtem a jól ismert műbőr üléseken.
Akkor még, diákként, megtehettem hogy az 1. osztályra vegyek jegyet, így gyakran trónoltunk a kétes tisztaságú plüssön.
Azután jött BéPé, nagyjából egy órányi vonatútra.
Tapasztalataim nem nevezhetőek vegyesnek -teljesárú jegyet váltva valahogy hirtelen sokkal kritikusabbá váltam a (nem) kapott szolgáltatás minőségét illetően.
(Majdnem) Két utam volt az elmúlt 2 és fél évben. Első alkalommal - visszaemlékezve töméntelen egyetemi tapasztalatomra és húdekib*szottul bölcsnek érezvén magam -levánszorogtam a szerelvény várható végéig. Fullon volt, persze, vasárnap délután - a Miskolc - BéPé vonalról beszélünk... A fél testéval az ablakon kívül lógó vicces csóka - borostás alkesz f@sz egyébként, miközben hiába próbáltam kinyitni az ajtót - foghegyről közölte, hogy 'bezárta a rendőrség a zajtókat, höhö'. Elmeséltem neki, hogy ő tulajdonképpen egy köcsög (reméltem, erre kinyitja az ajtót és valamilyen furmányos módon helyet cserélünk -tekintettel a vonaton tartózkodó pár hasonló cimborájára, ez magában hordozta volna a közvetlen életveszély lehetőségét is, így annyira nem bántam, hogy végül nem sikerült. A csoport megjegyzéseitől kísérve (és persze felmérve a többi ajtóban küszködő reménybeli utastárs szenvedéseit) inkább a váró felé vettem az irányt. Mméltóságteljesen visszaköveteltem a viteldíjatt az elhízott pénztárosnőtől. Mázlim volt - pár perc múlva már a buszon ültem - akkortájt ment arra a pesti is...
A másik sztori vonatozás szemponjából sikeresebb, élmények szempontjából jóval tragikusabb volt. A vonatra ezúttal felfértem, s meg is tudtam tenni kb. 25 centit az ajtótól befelé. Egy rakás fiatal iszogatta a söreit cuccokon ülve, rezignált pillantással tudomásul vették léátem s összébb húzódtak kicsit, én meg beépültem egy vészfék, két ajtó és kapaszkodócső közé, vidám, nyugodt és lábzsibbasztó utazásra készülve. Leszámítva a jegyért leperkált pénz és az utazás minősége közötti, szinte filozofikus mélységű szakadékot s a rajtam keresztül leszállni szándékozók tömegét, nem is volt itt semmi baj. Egészendig, amíg e terepen is meg nem jelentek - no kik? Valóban, egy,a diszkriminicáióellenes jogi szabályozás miatt le nem írható nevű népcsoport tagjai. Lefoglaltak egy fülkét, közvetlen az ajtó mellett, szórakoztató beszélgetéseknek lehettem tanúja utam során... Nincs is ezzel baj, szeretem én az embereket, csak mikor felfedezték a vécét - igen, pontosan azzal szemben rétegződtem be a agon részegységei közé. Na, akkor kezdődött az igazi buli. Át a lecuccolt fiatalokon, ordibálva, agresszíven, ajtót rángatva, hárman egyszerre... Miközben csendesen személtem a bunkóság újabbnál újabb megnyilvánulási formáit, csak azon gondolkodtam el egy pillanatra, vajon van-e jegyük, s ha nincs, miért én állok...
