szépen vagyunk

Sztárország vagyunk.

vévéanikó képei a Plébojban - csodálosatos, igenigenigen. 'A média vadmacskája visszatér' vagy mi... Halleluja... de stop. Ki az a vévéanikó...?

És ki az a számtalan Ági, Laci, Peti, Béla stb., akiknek keresztneve nincs is, maximum az elbűvölő személyiségüket, előadói és mindenféle más (böfipukiszípmagyarbeszídetceteraetcetera) képességeiket híressé tevő műsor neve... Vagy a sztárság ezzel azonos?

Tudom, nem ilyen egyszerű. Szórakoztató és tanulságos dolog akárcsak felszínesen is elmerengeni a (képi s hangos) kultúra jelen állásán, az okokon, körülményeken, amik ide vezettek..

Szerintem ez is valahol 89 környékén gyökeredzik.

Anno, előző rendszerünkben is jellemző volt a Nyugat, a kinti cuccok, 'értékek' feltétel nélküli istenítése. (Olvastam valahol, ahogy kakakólás üveg hatalmas ereklye volt, s mekkora hűhót csaptak mikor bejött vmelyik BNV-re...) De mellette ott volt viszont a hivatalos állami nevelés (amelynek ideológiája számomra indifferens, nem a közvetített szólamokon van a hangsúly, hanem magán a tényen), mint ellensúly.

A változások elfújták ezt is, megjött a hirtelen totális szabad(os)ság, a magyarság meg, önmagához méltóan, a kultúra területén is képtelen volt egy normális (oké, mi az?) konszenzust kialakítani.

Azóta meg ömlik befelé a szemét, erkölcs, etika ismeretlen fogalommá vált, s ami fontos, immár kizárólag csak a státusz.

Ilyen közegben nem is csoda, hogy termeljük a Petiket, Beákat -ez kell  anépnek.

Fogyassz -kultúrát is - kritika nélkül, úgy szép a világ...

No, ünnepeljünk egy picit.

Tegnap már többször találkoztam levesestányér méretű kokárdákkal - ma nem fogok:).

(Legmeglepőbb élményem a Batyin egy csövecsóka volt - szerencsétlen ott fetreng a mocsokban. Volt egy érzésem, hogy ő talán konkrétan annyira nem követi az aktuálpolitikát (bár ráér), mégis szerzet valahonnan egy nemzetiszínűt s kitűzte. Jogos -az övé ugyanúgy. Kicst sz@rul éreztem magam emiatt valahogy.)

Személyiségemhez híven a mai ünnepeket is a hivatalos helyszínektől távol töltöm -egy csinos hölgy társasága és egy pohár jó bor tartalmasabb kikapcsolódást ígér, mint az üres hivatalos szólamok, a méltóságát, jelentőségét teljességgel elveszített ünnep.

S ugyancsak nem vonz a hőbörgő, elégedetlen -bár most épp bőszen ünneplő (3 igennel sokat spóroló) tömeg sem...

De egy ölelés, két korty bor között csak elgondolkodik az ember...

Így kell ennek mindenképp lennie?

Valóban az a helyes tendencia, hogy minden hagyományunk, történelmünk az érdektelenség posványába vesszen, s puszta alkalommá degradálódjon az aktuálpolitikai indulatok levezetésére?

Kötelező az, hogy minden, ami egységes, közös kellene legyen, totálisan a széthúzás, az önös érdek játékszerévé váljon? És másik oldalról, megteheti-e bárki, hogy kisajátítja...? Mert próbálkozások vannak (szinte csak azok). Megmagyarázzák, hogy ez miért a 'miénk' s miért nem a tiéd, ha nem tartozol közénk - s viszont.

Követi egy ideig az ember, de végül csalódottan legyint csak s teljesen kivonja magát - pár éve én is így viszonyulok hozzá. S elnyomom a keserű mellékízt - ezt is elvették.

S így tényleg szívesebben feledkezik az ember a bor zamatába s az élet egyéb szépségeibe -az ünnep mint olyan, nem létezik már.

De nincs ez jól így, nagyon nincs jól.

To work, or not to work?

Not to work, azt hiszem.

Feledjük el a nyomokban fellelhető, romantikus gondolatfoszlányainkat - a magyar munkásnép, mi megdolgozunk a boldogulásért stb. stb. Felejtsük el, mert jól hangzanak bár, de a tényekhez semmi közük.

Ahelyett, hogy egy nagyivű, irodalmi értékű társadalom- és nemzetkritikát fogalmaznék meg, jöjjön szimplán néhány gondolat - hogy is látom én?

Nem, mi nem szeretünk dolgozni. Büdös a munka, másképp kifejezve. Félelmetesen tehetségesek vagyunk az imitálásában, a kifogások, kerékötők keresésében, alkalmazásában. S félelmetesen jók vagyunk az esztelen, destruktív kritikában, ha valaki tenni akar valamit (munkája még rávilágítana szegényes teljesítményünkre) és ha már tett is (irígység). Ez van, ha melózunk (ismét csak, és hangsúlyosan, tisztelet a kivételnek!)

A másik verzió, ha nem. Szegényes szinten bár, de azért rendesen csurgat az ellátórendszer, néhány gyerekkel meg már meg is van a megfelelő jövedelem*. Plusz - mivel az összeg nem túl magas - lehetőséget ad a mártírszerep vállalására is, a többségi (?) dolgozó társadalommal szembeni érzésekre - ők a szerencsések, mert van munkájuk... részletkérdés, hogy az 'áldozat' nem is keres...

Szóval szerencsétlen egy helyzet. Ha melózol, lenyúlnak - a munkáltatód és az állam egyaránt - ha nem, akkor nem nyúlnak le, hisz nincs miből.  Így igazándibból semmi sem ösztönzi a népet arra, hogy igazán odategye magát, megértse, elfogadja hogy tenni kell, mert csak úgy mennek a dolgok.

Egyre több a rászorulónk. Egyre több a nyugdíjasunk.

És egyre kevesebb a keresőképes, egyre gyengébb minőségben - oktatási rendszerünk reformjával sikeresen elértük, hogy az alapokat is csak nehezen sajátíthassák el a lurkók - hogy később milyen problémákkal szembesülnek, s velük együtt mi is, az még a jövő zenéje (s mint ilyen, felelősen gondolkodó politikusainktól nem is várhatjuk, hogy érdemben foglalkozzanak vele. Van elég más, fontosabbnál fontosabb dolguk nekik ott fenn :) )...

Tudatos, felelősségteljes gondolkodásra nevelésről szó sincs, a lényeg: fogyassz.

Szépen szűkül a kör.

S jön majd a pont, amikor egész egyszerűen nem lesz képes eltartani  a dolgozó a nem dolgozót, mert egyszerűen nem lesz rá elég.

No, akkor mi lesz?

Kiváncsi vagyok, végtelenül kiváncsi.

*megfelelő: arra, hogy valaki nem dolgozik semmit, szerintem zéró HUF is sok, függetlenül attól, hogy az embertársak sipákolnak mindig, hogy 'enyibű nem lehet megéni'

Adtunk egy pofont a szolidaritásnak, csekély 5 milliárdért...

Szomorú vagyok, végtelenül szomorú.

Kiderült szépen, tisztán, feketén-fehéren: ebben az országban tényleg csak az önös érdek, a saját zseb számít. "3 igennel sokat spórolhatsz"... ez számít csak.

Gondolkodni nem kell, az okokat, a döntések hátterét megvizsgálni fölösleges - a lényeg, hogy ezentúl nem kell leperkálni azt a rongyos 300 forintot.

Nem számít, hogy tényleg kellett (volna) az egészségügynek az a pénz, nem számít, hogy járulékemelésekkel kell majd pótolni a kiesett bevételt s az sem számít, hogy eddig csak az fizetett, aki tényleg besétált az orvoshoz, ezentúl pedig mindenki fog.

A lényeg: parancsot hirdetett a párt, s jól kottázva, ismét csak érzelmi húrokat megpendítve elhitette az emberekkel: szembe kell menni, ez az egyetlen helyes út. És lám, megtörtént.

Bele se gondolok, mennyi ment el a kampányra, ellenkampányra és magára a voksolásra, de valahol szöszmötöl bennem a gondolat, hogy mennyivel jobb helye lett volna ennek a pénznek mondjuk például a felsőoktatásban vagy az egészségügyben, csak hogy témánál maradjunk...

De nem is érdekel az aktuálpolitikai háttér, minek foglalkozni vele -  sokkal szomorúbb, mélyebb problémákra is rávilágít az eredmény.

Rámutat a szolidaritás, felelősségvállalás majdhogynem teljes hiányára, a tevés, tenniakarás elleni sajátosan magyar, totáléis ellenállásra.

Rohadjon nyugodtan széjjel az egész, engem nem érdekel, csak fizetni ne kelljen....

Szépen vagyunk.

A legmeglepőbb, mikor egyik kedves hölgyismerősöm széles mosollyal fogadott reggel: "Győztünk!"

Miért?

Háború van...?!

Na, ez is szép ügy volt.

Kommersz sztori, szerintem az ország felével megesett.

Külföldi arc peros lámpát kapott a gyógyszertárban, s bestresszelt egy picit - teljes joggal.

Feladat, segítsünk neki. Cucc össze, bérjegyzéket, munkaszerződést bepakolom a biztonság kedvéért, de közben biztos vagyok benne, hogy nem lesz rá szükség -valszeg valami admin hülyeség miatt kapott pirosat, két perc alatt kijavítják és gó hazafele.

Ehelyett... vigyorgós kis köztisztcica mosolyogva közli, hogy "háááát, piros... nincsen bejelentve..." Anyád nincs, mindig mindenkit előre bejelentünk... mégsincs... De hopsz, van munkaszerződésem... tessék megnézni... Hát ez kevés. Vagy bérjegyzék, vagy a bejelentőlap másolata... Anyád... nem baj. rohan vissza, taxist cseszteti hogy haladjunk: 40 percen belül vissza kell érnünk... Telefon: készítsenek elő mindent, a bejelentőt meg faxolják le...

Visszaérünk, fax sehol, felmorkolok pár havi bérlapot, és sprintelünk vissza...

Új sorszám, nincs kedvem szívességet kérni a vigyorgó köztisztcicától...

Vénülő, agressszív macához kerülök (szar lehet közszolgálatban megöregedni, főleg annyi pénzért), aki elkezd okoskodni... nem elég a bérjegyzék, bejelenető kell... Elszakad a cérna... vagy magam hergelem fel direkt? Agresszív leszek és csúnya... jóformán már ordítunk egymással. Halálosan sértve érzem magam - itt azzal vádolnak, hogy nem jelentettük be... Valami leeseik neki, valamit megérez, a végeredmény egy zöld lámpa...

Halkan köszönök csak távoztomban, a külföldi arc meg csak kapkodta a fejjét végig...

Visszaérve, a faxban vár a bejelentőlap -annak idején, lassan két éve, szépen, pontosan és jogszabályszerűen bejelentettük.

Borítékba vele, két nap múlva ott lesz a Teve utcában.

Bocsánatkérést meg hiába várok, természetesen - a közszolga megtehet bármit, úgyis neki van igaza.

(Nem mindre igaz -vannak jóarc közszolgák is. Velük öröm együtt dolgozni!)

Well...

 a csikkek. Mindenhol, a fehér, szürke s egyéb színek különleges ármyalataiban.

Néhányuk jól jár, mikor valamelyik hajláktalan arc halk dörmögéssel felmarkolja s elszívja rögtön vagy zsebre teszi a többi kincs mellé. Legtöbbjük viszont szépen széttaposva, s anyagából eredően jó párszáz évre hitelesítve figyel itt-ott. Dohányzom én is, s el is dobom a csikket ha nincs a közelben kuka. a megoldás több kuka lenne, bár szerencsétleneket néha felgyújtják, elviszik a  színesfémkereskedőkhöz, szétrugják vagy szimplán megfordítják 180 fokkal. De sokat segítene, ha nem csak 5-10 perces csikksétáltatás után találna megfelelő helyet az ember... de van más agyament ötletem is. Hiszen miért kell, hogy müanyagból legyen az az idióta szűrő? Csinálják papírból, farostból vagy mittudoménmiből, ami csendesen lebomlik pár év alatt, és rögtön beljebb vagyunk.

Frusztrált vagyok, úgy igazán. Ne részletezzük, mi hiányzik, én is egy pszichológustól tudom de... a média. Szal az még rá tud tenni.

A tegnapi Napló. Csodás volt egyszerűen.

Nem baj, h teszek rá, Tollerral mi a tök van? Kell hogy érdekeljen? Nem, leszarhatom nyugodtan - emberek ezrei döglenek éhen naponta úgy, hogy rájuk sem bagózik senki, így nem hiszem hogy egy sikerembert kéne gyászolnom, bármi történt is vele. Meg csodálkozom is, hogy eddig nem helyezték gyámság alá... de mindegy. És ki a (...) az a Fásy Ádám...?

A következőa  döglődő macska sztorija. Itt én leakadtam. Teljesen világos -ha nem állapítható meg, mikor csinálta az arc a kis dolgát, akkor nincs bűncselekmény és punktum. Ez van, ez jutott, így működik -nem kell ehhez jogi diploma, wazze. Ami külön undor volt, az a  finoman elfogult hangulatkeltés -felhívják a faszit és közben nyomják a nyomi kis aláfestő képeket, ahogy haldoklik a macska... objektív sajtó, hiteles tájékoztatás, salala... A másik undor meg a bizottság döntése, akik először különdíjjazzák, azután mikor rájönnek, h annyira nem népszerű a téma, nyominger, tipikusan magyar módon 180fok, s csontig benyalnak a közönségnek... Hányás.

De legalább van honnan tanulni.

A román kölyköt nem kommentelen, csak röviden - kiváló alkalom a közös félelem, vérszomj felkeltésére és a megtisztitó, szakrális áldozat követelésére. Saját környezetem is legalább 17 féle, kissé középkorias büntetési nemet sorolt fel, mindez a Blahán, nagy nyilvánosság eéőtt lenne igazi - éljenezne  tömeg s jólakottan menne haza za eset után...

Magyarország, 2008.

Welcome to EU.

Kieg - tegnap (01/18) láttam a kiscsávót az ertéelen. Fasza. Csináljunk belőle médiasztárt, úgy még sokkal jobb lesz nekünk. Legközelebb nem a viszkisnek drukkol az ország, hanem valami csecsemőgyilkos félhülye nőnek, vagy a családját baltával elcsendesítő apukának...?

A varázslatos 80-as. Érzésem szerint Bp. legmocskosabb trolijárata -nem is csoda, hisz a Keleti mellől indul, amely hely híres tiszta és ápolt kreatúráiról. Ellenőrrel nem találkoztam még rajta, de ami késik, nem múlik. Óriási ötlet a plüss jellegű üléskárpit, egy tehetségesebb helyszínelő az egész város élettörténetét le tudná követni a foltokon, ragacsokon, szilárdabb állagú megjelenéseken. De ettől függetlenül van egy sajátos hangulata. Kicsit zajos, kicsit retkes, de a mienk...

Ha csak ez lenne...! Néha elkövetem a hibát, s próbálok logikát keresni. Direkte nem szajkózok közismert frázisokat kicsiny blogomban -úgyis mindenki ismeri őket, meg az egyébként is stílustalan (egy kicsit), szal ne elemezzük a 4-es metró várható utasszámát, meg ne foglalkozzunk az elcseszett szerződéskötésekkel (csekély 12 milláért távozott a nemtomilyen négyesmetró-szerv vezetője, közös megegyezéssel, állítólag ezek miatt), foglalkozzunk vidámabb (l mással. Én személy szerint szeretem a metrókocsikat, de... mindig lehetne jobb. Szép meg jó, hogy felújították az egyész K-NY metrót, de maguk a szerelvények... azokra nem férne rá? Dehogynem... Bár a metrógalériát kifejezetten értékelem. A "Csekk" című művet, különösen. Annyira röhögtem, h elfelejtettem leszállni...

A másik meg a tömeg. Az Arctalan, mármint. Mostanában bajom van -nézem a befordult figurákat a metrón, az arcukra fagyott fölényes, vagy szerencsétlen fintorral és szimplán elkap a röhögőgörcs, néha elég durván... Wazzeg... télleg nem lehetne csak egy kicsit vigyorogni...? Nem. akkor ez már egy másik ország lenne.

Konkrét téma az aluljáró az Örsön. Egyszerűen csodás. Egy igazi, kitelepült pláza a semmi közepén -dícséretes kezdeményezés, meg meg is kell élni valamiből, még ha nem is adózzák le a szerencsétlenek, hisz befizetünk mi elég pénzt, hogy nekik is jusson tébé meg reszoc segély- szal tökjó, csak akkor kap el a hrci ideg, mikor a tömeg kb. lépésben sem tud haladni a játéktér felét-kétharmadát elfoglaló, senki által meg nem invitált játékosoktól.

Na ez meg a másik. Teach tolerance.

És a hozzám hasonló jó érzésű ember elkezd őrlődni - vajon tényleg a societas által elvárt kötelessége a Blahán odatámolygó és kihívó módon cigarettát, majd annak hiányában - "Ez volt az utolsó" vagy hasonló szabványszöveg- aprót követelő, kissé büdös, kissé bunker csövesnek bármit adni?

Nem, nem az.

Függetlenül ettől, ha nem adsz, te vagy genya -jól ismert érzés ez minden kedves dohányzó olvasómnak. Ha ne adj isten még normálisabb cigi is van nálad, akkor meg aztán... személy szerint Pall Mall/Multi alatt csak kényszerhelyzetben vásárolok, s az van elég drága ahhoz, hogy ne emberbarátságból osztogassam.

Vannak szövegeik, megnyilvánulásaik egyébként. Kissé talán nem szép dolog itt a meleg szobában, egy pohár hűvös Dreher mellett írogatni ilyeneket, de egy ideje már leszoktam arról, hogy mások gondolataival foglalkozzak. A kedvencem, mikor azzal csoszog oda a borotválatlan ipse, hogy "Dezsvérem, nem vetítek, pijára kell a péz." Akkor baszd meg, kedves barátom - nem azért szívok heti negyven órában, hogy idült alkoholizmusod kínjainak akár csak átmeneti enyhítésére is áldozzak bármit. És ennél a pontnál valahogy már nem érdekli az embert a tolerancia.

Érzésem szerint kellő közösségi felelősségről teszek tanúbizonyságot azzal, hogy jövedelmem majdnem nagyobb hányadát leadózom, s mellette befizetek egy rakás társadalombiztosítási járulékot is - s mindez annyira, de annyira jó helyre megy... ha minden igaz, egyedül eltartok egy hátrányos helyzetű családot! Pedig nem kértem ezt az opciót. Engem... engem nem érdekel. Én a saját boldogulásomért küzdök, s nem célom mások helyett dolgozni.

Mégis ezt teszem.

Ezt is jelenti a tolerancia.

Nacső.

Szépen vagyunk itt az új év elején, kedves emberek, kedves dolgok között.

Azt már tudjuk, hogy ha Marks&Spencer-t viselünk, ezáltal jobb és értékesebb emberek leszünk. Legalábbis az ünnepeket követő, kóválygó fél munkanapban nagyjából hétszer hallottam a májkszenszpenször kifejezést azon kedves kollégám szájából, aki egy ilyen márkájú pulóvert kapott ajándékba anyutól a karácsonyfa alá. Oké, oké, aláírom, nálunk tényleg nagy szó, de bazz- az Egyesült Királyságban az egyik legalsó termék, alig valamivel a Teszkó fölött- itt meg... szánalmas és nevetséges egyben, de megszoktuk már az ilyet. 

Át is vezet ez a gondolatfoszlány a plázák/bevásárlóközpontok stb. vidám világába. Gyakran megfordulok itt, természetesen. Alapállásként annyi, hogy vidéki gyerek vagyok, általam normálisnak tartott, nem hivalkodó és nem topis ruházmánnyal. Szal bemegyek, és szarul érzem magam. Jön egy csomó picsa a szőrös csizmájában, meg egy rakás botkezű, feminim csóka a legrosszabb esetben pink feszülős pólóban. Bár mostanság a sláger a szőrös kapucnis dzseki, fiúkon...

És, bazz, nemtom: bennem van a hiba, vagy tényleg ez a menő...?